A díjugratás a 18. század kezdetén kezdett kialakulni. A ló ugrómozdulatát akkor kezdték el hasznosítani az emberek, amikor Nagy-Britanniában a földtulajdonosok bekerítették a földjüket. Ezek a földeken való átugratás a lovaglásoknál már szinte természetes volt, amiből később olimpiai szakág lett. Az első megmérettetéseken az volt a cél, hogy ki tud magasabb és szélesek akadályokat átugrani. A korai magas  és távolugróverseny lehetőségei után fontosabb lett, hogy egymás után több, nehezebb akadályt kelljen a lovasnak és lovának leküzdenie. Mikor már az akadályok magassága és szélessége elérte a lovak ugróképességének határát, a díjugratás a technikai tudás irányába fordult.
Rengeteg versenyszáma van a díjugratásnak, a játékos stafétaugratástól kezdve a komoly kétfordulós nagydíjakig. A pályák teljesítésekor a verőhibák és az elért időeredmény a fontos, különböző súlyozással. Az A szabály szerint a számokban verőhibáért és ellenszegülésért 4 hibapontot kap a lovas. A nemzeti versenyszámokban három, nemzetközi versenyeken két ellenszegülés után kizárás jár. Kizárás jár még a lóval való bukásért, a lóról való esésért. (ez alól csak a bajnokságok alkotnak kivételt) A pálya hosszúsága méterben lemért, és a kiírt iram alapján a pályaépítő megadja az alapidőt, aminek a túllépésért szintén hibapont jár. Az nyeri a versenyszámot, aki a legjobb idővel és legkevesebb hibaponttal végez. Összevetéses számoknál az alappályán azonos hibaponttal végzett lovasok egy rövidített pályán, időre még egyszer összemérik a tudásukat. A másik értékelés a C szabály szerint, azaz a vadászugratás. A lovasok verőhibáit időbüntetéssé alakítják át, és a végén a legalacsonyabb időeredménnyel rendelkező lovas nyer.
A jó lovasnak megfelelő segítségadással, és jó szemmel kell rendelkeznie. Képesnek kell lennie lovával úgy odalovagolni az akadályhoz, hogy a ló a megfelelő elugrási ponttól elugorva, az akadály felett optimális ívet leírva tudja teljesíteni a kívánt magasságot és szélességet. Tehát tudatosan befolyásolnia kell a ló vágtaugrásainak hosszát. Kitűnő az ütemérzéke valamit simulékonyan tudja követni lova mozgását a pálya teljesítése közben, az akadályok feletti lebegő fázisban is. Az eredményes versenyző tudatosan, gondolkodva és tervszerűen lovagolja a különböző feladatokat a pályán. A jó ugróló természetétől fogva rendelkezik az ugrás képességével és készségével, amit a lovas a ló kiképzése során továbbfejleszt. A kiképzés a látszat ellenére nem az akadályok leküzdésének a gyakorlásáról szól. A lovasnak meg kell tanulnia irányítani a lovat az akadályok között, jó útvonalon, optimális irányban és ütemben és megfelelő hosszúságú vágtaugrásokkal teljesítse a pályákat. Ezért elengedhetetlen, hogy az ugróló és lovasa legalább középkategóriás díjlovaskiképzést kapjon. A jó ugróló tehát magas akadályok leküzdésére képes, de megfelelő lovagoltsággal is bír. Atletikus, arányos testalkattal, dőlt lapockákkal és közepesen hosszú háttal rendelkezik. Ezek mellett a küllem másodlagos a teljesítményhez képest.